2013. február 13. szerda komment
Az öregúr és a cselló - gyógyítás Bach muzsikájával

Az öregúr és a cselló - gyógyítás Bach muzsikájával

Ezt a történetet azért írom le Nektek, mert ez itt egy füveskönyv, a szó nagyon szoros és  kevésbé szoros értelmében is. Egészségesnek lenni ugyanis nemcsak fizikai állapot, hanem egyfajta tudatállapot, hozzáállás az élethez, emiatt gondolom, hogy néha el kell vonatkoztatni a konkrétumoktól, a gyógynövényektől, a táplálkozástól és csak úgy látni és hallani kell emberi történeteket, melyek lelkünknek is segíthetnek a gyógyulásban, legyen bármilyen bajunk is az életben. Már máskor is írtam arról, hogy a klasszikus zene csodákra képes akkor, ha gyógyulni szeretnénk valamilyen nyavalyából, de most már kézzel fogható bizonyítékom is van, méghozzá a szomszéd öregúr személyében...

Music The Seven Arts.jpg
A szomszédunkban lakik egy öreg pár. 52 éve házasok, nyilván hallottam már őket vitatkozni és konfrontálódni, de ettől még számomra irigylésre méltó frissességgel van tele a kapcsolatuk, ilyen hosszú idő után is. Tipikus példái annak, amikor úgy öregszik meg egy ember, hogy marad valami kölykös báj a jellemében, valami könnyedség, valami komolytalanság. Ha rájuk nézek sosem az öregséget látom, hanem azt, hogy milyen, ha két ember már régóta és elkötelezetten szereti a másikat. Férfiként és nőként. Nem pedig anyaként és apaként, jóbarátként. Nem.  52 év ellenére is megmaradtak egymás irányában férfinak és nőnek, néha látom őket napközben borozgatni a kertben üldögélve, ahogy jókat beszélgetnek és nevetgélnek a régmúlt dolgain.

Aztán 2 évvel ezelőtt vettük észre először, hogy az öreg nincs jól. Elkezdett fogyni, erőtlenedni, önmaga árnyékává válni, kiderült, hogy daganat áll a háttérben. Tipikus. Kezelések, kórház, átmenetileg jól is lett. Eltelt viszonylagos nyugalomban egy év. Aztán jött a tavaly nyár. Még láttam a kertben követ faragni, csak úgy, mert fiatalkorában szeretett szobrászkodni, de a kalapács emelésén már újra látható volt, hogy kezdenek fogyni az életenergiái. Most karácsonykor már nem tudott felkelni. A nagy téli szabadságra már úgy utaztunk el, hogy volt bennem némi aggodalom, vajon túl lehet-e élni ilyen állapotban ezt a telet. Hálisten túl lehetett. Bár a kemoterápiás kezelésektől gyakorlatilag csontsoványra fogyott és a mosolya is halványabb lett, de nem adta fel. 

Mikor hazajöttünk, még nagyon rossz bőrben volt szegény. Aztán egyik nap egy haveromnak, akinek szerelmi bánata van, küldtem egy Bach muzsikát, cselló szvit. Az egyes. Hallgassa csak, legyen tőle jobban, hittem benne.  Mert szerintem az olyan gyönyörű, mintha nem is ezen a világon íródott volna. Kevés jobb dolog van, mint olyat  hallgatni, aminek a szépsége már annyira üt, hogy szinte fáj. Fájdalmasan szép. Napokig csak ezt hallgattam, mikor újra felfedeztem a hatását ennek a muzsikának.

Egyik reggel felkeltem és meghallottam újra. Ezúttal nem a fülemből szólt, nem a laptopról és nem lejátszóról. Fentről szűrődtek le a jól kivehető dallamsorok. Először azt gondoltam, hogy biztosan egy hanglemezt tettek fel az öregek. Szokásuk a klasszikus zene hallgatása órákon át. De mivel sok hamis hangot lehetett hallani menet közben, emiatt hamar rájöttem, hogy ez bizony élő muzsika.

Mikor felmentünk hozzájuk beköszönni, láttam, hogy az öreg eddigi állapotához képest fürgén, mosolygósan, vékonyan, de ragyogó mosollyal fogadott. Kérdeztem, hogy létezik-e Bach dallamokra ébredek mostanában és erre büszkén mutatta a karácsonyi ajándékát: 3 hónapra kölcsön csellót kapott a gyerekeitől. 51 év kihagyás után ült le újra  gyakorolni. És ezt az egyetlen darabot tudja. De ezt most napok óta gyakorolja, mert annyira élvezi 51 év kihagyás után, olyan, mintha minden hang élettel töltené fel a sejtjeit...Az eddig inkább utolsó napjait élő öreg most olyan energiával volt tele, mintha csak egy hosszú szabadságról tért volna vissza, tervekkel és ötletekkel tele.

Ennek most már 3 hete. 3 hete naponta hallom, ahogy az öreg előveszi a csellót, nekikezd és órákon keresztül csak gyakorol, muzsikál, egyre tökéletesebben. 51 év után.

Tegnap pedig láttam, ahogy a frissen hullott havat lapátolja a régi lendületével...

Szerintem ez az, ami fontos. Az ilyen történetek. Mindennapi. Semmi különös. Csak egy cselló és egy öregúr. Na meg Bach. De mégis, gyógyulásra ösztönöz és ihlet. Szép napot Nektek!:)

Ha van kedvetek, hallgassátok meg:

http://www.youtube.com/watch?v=KHzfD6XLK7Q

PS.: üzenem a Rétijani haveromnak, hogy igazán elővehetné valamikor ő is a csellóját és muzsikálhatna születendő babájának és nekünk is egyet.:)))

Kommentek