2012. december 24. hétfő komment
Zajszünet - ünnepi nyugizás a fülnek

Zajszünet - ünnepi nyugizás a fülnek

Nem nagyon lehetséges szavakba önteni a karácsony előtti rettenet tempót, amit nemcsak én toltam, de mindenki körülöttem, akit ismerek. Mint láthatjátok, másfél hete nem is jutottam el odáig, hogy blogoljak. Pedig terveztem utolsó pillanatban is elkészíthető herba ajándékokat Nektek, herba karácsonyfa díszítést és hírül adtam volna a nagyvilágnak, hogy bizony karácsonyi készülődés közben is lehetséges a blogolás. Nos, nekem nem sikerült:) amin utólag most jót is mosolyok és ezennel el is engedem azt a minimál lelkifurdalást, amit ez okozott nekem. Mielőtt belevágnánk a karácsonyfa feldíszítésébe, egy kis ajándékkal azért mégiscsak készültem nektek. Mégpedig békét jöttem hirdetni a füleiteknek. Miért éppen nekik? Hát azért, mert szerintem már mindenkinek zsong a füle, az agya, nemcsak a rengeteg információtól, hanem attól is, hogy csak nagy ritkán hallgatunk klasszikus zenét. Tudom, tudom, nem divat. Tisztában vagyok vele. Kell a ritmus, kell az őrület, kell a szenvedély és kell az elektro. Kell a pop, kell, hogy ugráljunk, hogy kiszakadjon belőlünk a feszültség, ahogy anno Kingu kolleganőmmel tenderírások közben I Blame Coco-t toltunk, hogy kizökkenjünk az agyszakajtó munkaórákból.

Kari.jpg

Most mással készültem. Klasszikus zenével. Mert van, amikor a világ zaja már - már legyőzi a bensőnket. Amikor már nem halljuk meg a belső hangokat, a legjobb iránytűnket, amit csak kaphattunk az égiektől. Valahogy a klasszikus zenének olyan a szerkezete, hogy harmonizál a test zenekarával, emiatt szerettem volna ajándékba ma ezt küldeni nektek.

Emlékszem életem egyik legkínosabb jelenetére, ami amúgy a klasszikus zenéhez kötődik. 6. osztályos voltam, még komolyan gondoltam, hogy felnőttként majd zongorista leszek, szerettem is, csak azzal nem kalkuláltam, hogy a tinikorszak lázadása nem engedi meg a napi 5-6 óra gyakorlást. Nálam legalábbis. Untam és úgy voltam vele, hogy nem fogom én egész életemben a klaviatúrát ütögetni. És aztán itt vagyok most. És mit csinálok? Egész nap a billentyűzetet verem. Szabózsé szerint  estére már Rahmanyinov vagyok az idegtől:).  Nos, ilyen erővel akár valóban zongorista is lehetett volna belőlem. Visszatérve ahhoz a bizonyos kínos pillanathoz: volt egy karácsonyi fellépés, amit a suli szervezett, volt aki tánccal, volt aki szavalással, én pedig  zongoradarabbal készültem. Emlékszem anyám bejött a fellépés előtt negyed órával, tiszta ideg volt, hogy miért nem akarom kivinni magammal a kottámat a színpadra, és persze én vagiztam, magyaráztam neki a magam karakán módján, hogy ugye nem gondolja egészen komolyan, hogy kottával fogom égetni magam az egész suli előtt. Kicsit forgatta a szemeit, ezt elörököltem tőle, majd rám hagyta. Kár volt. Az első 3 hang után úgy ahogy van, elfelejtettem az egész darabot. 3x is nekikezdtem, majd felálltam, meghajoltam, megtapsoltak, kifelé menet magához szorított a színpadmester, mintha legalábbis összeomlottam volna, és simogatta a fejem. Nem is értettem. Akkor jöttem rá, hogy ami most történt, az tényleg kínos, mindenki szerint engem akkor sajnálni kellett. Azt hiszem ekkor lettem igazán ideges. Azt hittem, majd valaki jót fog röhögni velem a történteken, de végül mindenki csak bociszemekkel nézett. Anyám még oda is jött, hogy akkor most menjek vissza, itt a kotta, majd valamikor negyed óra - húsz perc múlva próbáljam újra meg. De nem tettem. Tudtam, hogy úgyis le tudom játszani. Bizonygassam? Mégis kinek? Úgyhogy nem mentem fel újra a színpadra. Mert szerintem vicces volt. Előtte legalábbis így éreztem. Annyira tipikus, hogy az unalomig ismételt darabot egyszer csak elfelejtem. :) De végül senki más nem találta viccesnek. Őszintén gondolom, ott éreztem azt először, hogy sokak szerint az élet nem játék és hogy baromi komolyan kell magunkat venni benne. Sokszor bele is csúszom és naggggyon komolyan is veszem magamat, a problémáimat. Nem kellene. Vegyétek inkább komolyan a zenéket:)

Mert a zene kiegyenlíti az érzelmeket. Hallgassatok zenét egészen tudatosan, fülhallgatóval, mélyedjetek el a teljes emócióban ami átjár titeket közben. Ha pedig lejárt a hallgatásra szánt idő, hagyjátok magatok mögött az érzelmet. Depresszió ellen, kedvetlenség ellen, melankóliára, gyászra és ünnepekre is.

Jöjjön tehát egy klasszikus kedvencem, amit ritkán hallgatunk, nem is kerül sosem a karácsonyi zenék közé, pedig igazi bekuckózós, szívmelengető téli hangulata van. Időtlen és bár végtelenül egyszerű, van benne mindenféle emberi érzelem...A nagyvárosi létben elengedhetetlen a meghittség tudatos keresése... ez nekem Satie. Remélem szeretni fogjátok ezt a muzsikát tőle, aki ismeri azért, aki nem ismeri, az pedig azért...:)

Képernyőfotó 2012-12-24 - 13.47.31.png

KELLEMES ÜNNEPEKET NEKTEK:)

Kommentek